Hogy mondjam meg?

Bevezető

Ha kicsit jobb passzban leszek, lehet, hogy készítek majd erről egy rövid videót, de Nektek, akik velem tartotok a "lélekművelésben", itt (is) szeretném elmondani, hogy honnét veszem a bátorságot ahhoz, hogy a tanításnak egy olyan területére lépjek, ami - ha nem is azt mondom, hogy meghaladja, de - kívül esik a hagyományos iskolai kereteken.

28 éve szereztem meg az első diplomámat, azt, amit valójában a legkevesebbet "használtam", de amire aztán a többi végzettségem is épült, s aminek talán, mondhatom, a legtöbbet - vagy mindent? - köszönhetek azóta is. (Még a covid oltást is...)

Nagyra vagyok vele, fittyfiritty - ez egy családi szófordulat nálunk -, hogy "megszereztem a diplomát", pedig tulajdonképpen ezt (is) csak az Anyukámnak köszönhettem.

Már akkor is nagy halogató voltam, és az Anyu volt az, aki velem éjszakázott Szegeden, hogy be tudjam fejezni a szakdolgozatomat. *

*Itt mindjárt el is ágazom egy picit.

1. A szakdolgozatomat A pályaválasztás motivációs tényezőiből írtam, és alap szakirodalomnak azt a motivációs piramist használtam, ami azóta folyik a csapból, felkapott és divatos lett (sokan már meg is reformálták, meghaladták vagy felszámolták), de akkor a magyar nyelvű szakirodalomban még eléggé unikumnak számított. Igen, a Maslow-piramisról van szó. Én ma is ezzel dolgozom a tréningjeimen. Akkor még nem gondoltam, hogy ekkora jelentőséget fog kapni az életemben... (S, persze, azt sem, hogy mindenkiében óriási jelentősége van...)

2. Anyu sok mindent csinált velem végig az egyetemen: vele készültem fel például másodév első félévében arra a filozófia vizsgára is, amelyikre - német szakosok lévén - német nyelvű szakirodalomból tanultunk Kantról, Hegelről, Fichtéről. Én olvastam némán a német nyelvű szakirodalmat, ő hangosan a magyar fordítást. Jézusom!

3. (Ennek lesz köze már a folytatáshoz!) Úgy beszélek a slendriánságomról és a gyenge nyelvtudásomról, mintha büszke lennék rá. Mintha dicsőség lenne, mint az, hogy az emberek 80 százaléka hülye volt matekból meg kémiából... Sokan hencegnek ezzel - "mégis ember lett belőlem"...

Én nagyon nem vagyok erre büszke, sőt, piszok módon szégyellem.

DE! Egyrészt el tudom már fogadni, hogy nem lehet mindenki (még én sem) mindenből egyformán kiváló. Megismertem magam, tudom, hogy az én személyiségtípusomnak más előnyei vannak, s arra törekszem, hogy a hátrányaimmal másokat ne hátráltassak - vagy legalább megtanultam cizelláltan bocsánatot kérni, ha mégis kártékonnyá válnék...

És a másik, hogy soha nem büszkélkedem azzal, hogy annak ellenére mit értem el, hogy a kémiához én is hülye voltam - tehát soha nem kezdenék bele olyanba, amihez nem tanultam, amivel kapcsolatban nincs mögöttem tudás, tapasztalat, és ebből fakadóan hitelesség.

Visszakanyarodva a bátorságomhoz, amiből merítek...

Az egyetem után 3 évet tanítottam abban a gimnáziumban, ahol magam is végeztem, Kaposváron a Munkácsyban. Nem tudom azóta sem, hogy mivel érdemeltem ki azt a megbecsülést, hogy az akkor második évben induló (az országban is éllovasnak számító, általam azóta is a magyar oktatási rendszer csúcsának tartott) hatosztályos gimnáziumi rendszerben taníthattam. Akkori tanítványaim rég fölébem nőttek szakmaiságukban, jelentőségükben... Büszke vagyok rájuk!

A szintén elitosztálynak számító némettagozatosoknak másfél évig voltam az osztályfőnöke - ők azért fájdalmas emlék nekem, mert én okoztam nekik fájdalmat... Szó nélkül hagytam ott őket, amikor '96 elején kiderült, hogy kisbabát várok - egészségügyi okokból táppénzre kellett mennem.

Vannak más fájdalmas periódusai is az életemnek - azokat hívom így tehát, amikor én okoztam fájdalmat hozzám közelálló embereknek -, ezeket az Isten irgalmára bízom...

Ami nekem fáj(t), annak esszenciáit tapasztalattá és tudássá gyúrom.

Több, mint 9 évig voltam otthon - hogy mondjam? - főállású anyaként. DE ez nem társadalombiztosítási kategória volt a számomra, hanem életforma - a mai napig, s halálomig. S bár volt utána 12 év az életemben, amire azt is mondhatnám, hogy a karrierem csúcsa volt - alapító igazgatójának lenni a Nagybajomi Kolping Iskolának -, valójában büszke vagyok arra, hogy számomra soha nem létezett a "karrier vagy család" kérdésköre, mert mindig egyértelmű volt, hogy az a 4 gyerek az én karrierem, akiknek életre hívására és felnevelésére valószínűleg elsősorban kaptam a földi életemet és a hivatásomat a Jóistentől.

Ha már elkezdtem, röviden leírom, a gyerekekből szerzett sok-sok tapasztalaton kívül honnét a bátorság mostani küldetésemhez - de a könyv témáját adó "Hogy mondjam el?" kérdéskör tárgyalásakor első témáért majd hozzájuk és a gyermeknevelés témaköréhez szeretnék visszakanyarodni.

A kolpingos tapasztalatok akkor is meghatározóak lettek volna számomra, ha nem lépek ki az iskola falai közül. De a nehézségek s a lehetőségek arra inspiráltak, hogy 2010-ben részt vettem az OFI által szervezett 150 órás konfliktuskezelési tréningsorozaton. És valójában MINDEN ott kezdődött.

Az egyik újabb posztom alá kommentet írt az a Szerdahelyi Emőke, akinek akkor ott válaszban megígértem, hogy meg fogok emlékezni azokról (a trénerekről), akik a kommunikáció és konfliktuskezelés és a trénerkedés útján elindítottak, s akiket azóta is mestereimnek tartok.

Íme, a névsor: Szerdahelyi Emőke, Pospis Mónika, Csemáné Váradi Erika, Cseres Judit, Fehér Ferenc, Várkonyi Zsolt és Kiss Gábor.

Hálás szívvel gondolok Rátok, mert jobb tanároktól és jobb emberektől keveseknek adatik meg tanulni szerintem. S mindennapi munkám minden pillanatában úgy dolgozom, hogy Hozzátok méltó legyek, hogy kamatoztassam azt a szakmaiságot és emberséget, amit Tőletek kaptam!

12 év iskolavezetés, 18 év házasság után gyakorlatilag újrakezdtem aztán az életemet - ez nagyon jól hangzik szerintem, s valószínűleg nemrég azért kreáltam magamnak ezt a fordulatot, mert ez egyfajta önigazolás ahhoz, hogy messze vagyok még attól, ahova szeretnék - s lehet ahova 50 évesen már illett is volna - eljutni.

Azt tudom, hogy az út nem fontosabb a célnál, de a minap találtam egy képeslapot: "Én már úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél." (1Kor 9, 26)

Rövidre fogva: a konfliktuskezelési tréningek egy mediátori végzettségben "manifesztálódtak" még 2012-ben - az akkori szakdolgozatom is egy "cseppnyi" rugdosás eredménye volt, most jut eszembe, hogy épp az a "kedves rokon" ("mi nem is vagyunk rokonok") rugdosott akkor, aki most a videós posztot kiprovokálta - na, megállj csak, eggyel több számolnivaló...

Aztán 3 év hivatalnOKOSKODÁS után - szintén dacból, mert nekem, úgy látszik, úgy megy a legjobban - elkezdtem főállású egyéni vállalkozóként az óraadás mellett trénerkedni (2020 év eleje, csak a tökéletes időzítés kedvéért).

2019-ben már kacérkodtam a coachinggal, de először azt gondoltam, én biztos nem leszek coach, mert 1. az bárki lehet, 2. aki az, az sem okosabb nálam, 3. attól, hogy elvégzek egy tanfolyamot, én már biztos nem leszek okosabb. Már pontosan nem emlékszem a folyamatra, de egyszer csak eljutottam odáig, hogy ahhoz, hogy hiteles legyek, mégis csak kellene egy végzettség, és (2019 októberében, az OH-s felmondással egyidőben...) életemben először elkezdtem a papírért tanulni. Ez azonban Gulácsi Bernadett és a kollégái, valamint coach-csoporttársaim jóvoltából sokkal több lett, mint egy papírszerzés. Akkor még (még akkor is) képes voltam azt gondolni, hogy önismeretből már nemigen fogok újat tapasztalni - na, azóta megtanultam, hogy DE..., mindig, örökké... És bár a tanulás folyamata a tanúsítvány megszerzése óta is folyamatos, mégis ez egy jelentős epizód volt ahhoz, hogy a szakmaiságomban megerősödve vállalhassak megbízásokat coachként és trénerként, és elkezdjem immár a saját programom felépítését és TANÍTÁSÁT. Itt tartok ma.

Ahogy visszaolvasom a gondolataimat, csak részben vagyok nyugodt. Azt hittem, meg tudom pontosan, egzaktul indokolni, hogy "honnét a bátorság", de a lényeg mégis kimond(hat)atlan maradt: az, hogy amit tanultam, és hirdettem kommunikáció és konfliktuskezelés terén, az az életemmé, a személyiségemmé vált. Hogy ebből építettem, építettünk fel a gyerekeimmel, a kollégáimmal, a barátaimmal egy örömteli életet, s hogy ehhez többször megadatott az az istenközeli élmény, amikor azt hallottam: "Ez a te utad!". Ez tehát az én utam, amelyen úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél...

Nnnna, most ennyi elég lesz a szentimentalista önigazolásból...

1. Kommunikáció gyerekekkel

Azért is tartom fontosnak a gyerekkorral kezdeni a kommunikációs helyzetek körbejárását, mert meggyőződésem, hogy ekkor kell annak a folyamatnak elindulnia, ami későbbi örömteli életünk zálogává válhat... Ha gyermekkorban el tud kezdődni a helyes sémák kialakulása, akkor sokkal nagyobb esélyünk van egy őszinte, hiteles, játszma- (nem konfliktus-!)mentes, elégedett, kiegyensúlyozott életre.

Alábbi gondolataim egy része már olvasható volt egy posztban, egy kicsit szeretném most kibővíteni a korábban leírtakat.

Lassan 25 éve vagyok anya, négy gyermekem közül a (192 centis) "legkisebb" is nagykorú lesz idén.

Visszanézve az eltelt negyed századra, örülve ennek a négy nagyszerű embernek, töprengek azon, hogy mi az a gondolat, ami nap mint nap segíthet bennünket eligazodni az "anyaság rögös útvesztőjében".

S a következőre jutottam: körülbelül 10 éve egy este azt éreztem, hogy az addigi "liberális", a lehető legkevésbé szabályozó gyermeknevelési irány azt fogja eredményezni, hogy az események s a gyerekek ki fognak csúszni a kezem közül. S akkor, tulajdonképpen abban a pillanatban olyan határozottan álltam ki egy álláspontom mellett, ami addig nem volt rám jellemző. Meg is jegyezte a nagyobbik: "De, anya, ez eddig nem így volt!" S én akkor azt mondtam: "Mostantól pedig így lesz, mert eddig másképp gondoltam, de most már így látom jónak!"

Hirtelen jó érzés töltött el, hogy kiálltam magamért, azaz fel mertem vállalni az általam helyesnek tartott nézőpontot. S attól kezdve egy más irányba indultunk. A "miért?"-ekre az alábbi feleleteket adtam:

Arra gondoltam, s gondolok nap mint nap, hogy nekem el kell számolnom a saját lelkiismeretemmel - de csak azzal.

Arra gondoltam, s gondolok nap mint nap, hogy hogy szeretnék az életem ezen szakaszára majd a végén visszatekinteni.

S arra gondoltam, s gondolok nap mint nap, hogy hogy tudnám a gyerekeimnek azt biztosítani, hogy ne kelljen traumatizált emberként élni az életüket.

Mit is jelentenek számomra ezek a vezérelvek, s mi közük ezeknek a helyes kommunikációhoz?

Az, hogy el kell magammal számolnom, arra sarkall, hogy mindig hallgassak a "belső hangomra", és minden helyzetben vállaljam fel azt a gondolatot és döntést, ami megnyugvást okoz.

Több aspektusa van ennek. Kettőt szeretnék most megemlíteni: az egyik a belső erő, az önbecsülés, ami alapján jogot merek arra formálni, hogy felvállaljam az érzéseimet, a szükségleteimet, a véleményemet. Minap találtam erről egy jó ábrát, felvázolom ide:

ÉN > MÁSOK : agresszió

MÁSOK > ÉN : alacsony önbecsülés, passzivitás

ÉN = MÁSOK : helyes önbecsülés, asszertivitás

Ha az önbecsülésem megfelelő, akkor nem érzem magam rosszul attól, hogy mást szeretnék, mint egy másik ember - akkor sem, ha ő történetesen a gyerekem.

És ha az önbecsülésem megfelelő, akkor nincs arra szükségem, hogy az akaratomat tekintélyelvűen rákényszerítsem egy másik emberre - akkor sem, ha ő a gyerekem.

Igen, ebből pontosan az következik, ami: hogy a gyermeknevelés és így a gyerekeinkkel való kommunikáció egy állandó pengeélen táncolás.

Hogy lehet ezt jól csinálni? Lehet ezt jól csinálni?

Azt remélem, és azt vallom, hogy igen. Minden a másik aspektuson múlik: a megfelelő kommunikáción!

HOGY MONDJAM MEG?

Ha tudom, hogy mit szeretnék (az az alap, hogy ez rendben legyen bennem), akkor partnerként (nem barátként vagy haverként!) kezelve a gyerekemet, le kell vele ülnöm, és azt mondani: "Figyelj csak, szeretnék neked valamit mondani! Én most, mint az anyukád / apukád, ezt és ezt így és így látom jónak. Szeretném, ha ezt elfogadnád, és mától mindent megtennénk azért, hogy ez így működjön."

Aztán, persze, ha szeretnénk, lehet még ezt cizellálni, beszélgetni róla, de ha hiteles vagyok (azaz a gondolataim, a szavaim és a cselekedeteim harmóniában vannak), akkor beleállva a helyzetbe, el tudom ezt fogadtatni a gyerekemmel, el fogja nekem hinni, hogy ő is ezzel a megoldással jár a legjobban.

És ezzel a magatartással már sokat tettem a fentiek közül a harmadik "miért?" teljesüléséért: ha a gyerekem stabil és hiteles határokat érez maga körül, akkor azon belül biztonságosan fog mozogni, és stabil lelkületű emberré fog válni. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű élete lesz, hanem azt, hogy döntésképes lesz, felelősséget fog tudni vállalni a tetteiért, és jól fog tudni működni a kapcsolataiban.

Sokan vitatják a második "miért?" létjogosultságát: azt mondják, azért nincs értelme a döntéseink során arra gondolni, hogy az életem végén hogy fogok majd az adott helyzetre visszaemlékezni, mert most még nem tudom, hogy akkor majd mit fogok gondolni. Ez így egy jó nagy logikai csavar, de én mégis azt mondom, ez csak kifogáskeresés... Nem merem meglépni, hogy onnét nézek vissza MOST...

Higgyétek el, és (inkább) próbáljatok ki egyszer ilyen vizualizációs gyakorlatokat. Meg fogtok lepődni, hogy - ha őszinték vagyunk magunkkal, és hallgatunk a lelkiismeretünkre - mennyire jól tudnak "súgni" nekünk ezek a helyzetek...

S most végül: MEDDIG mondom meg én a gyerekemnek, hogy mi lesz?

Nekem van erre egy egyszerű, már mondhatom bevált válaszom: 18 éves koráig. Mert valahol meg kell húzni a határokat (a SAJÁT határaimat!).

DE! Amivel az Örömteli élet program indul: "Örülj neki, hogy mások - mások!" És elsősorban azt fogadd el, és annak örülj, azt élvezd, hogy a gyerekeid mások! Csodálatos érzés és megnyugvás volt számomra, amikor rájöttem, hogy mindenki akkor jár a legjobban, ha a gyerekeim nélkülem is megállják a helyüket a világban, ha nem az én vagy a mi, a szüleik, hanem a saját útjukat tudják járni! Igen, ez is messze vezet: ha nekem nincs meg az a stabilitásom, hogy a gyerekeim leválása után is értékes vagyok, és van értelme az életemnek, akkor, valljuk be, lehet, hogy nehezebb őt elengedni. És az a világ legtermészetesebb és legnormálisabb dolga, hogy én TÖBBET tudok az életről, mint a gyerekem, de ez egyszerűen nem azt jelenti, hogy én mindent JOBBAN is tudok - a kettő nem ugyanaz a mértékegység!

Ha én minden tőlem telhetőt megtettem, és hiteles voltam, vagyok szülőként, akkor nyugodtan útjára engedhetem őt... És élvezzem a szárnyalását!

Zárszó

Családi életünk nagy részét a pingpong határozta meg. Rengeteg órát töltöttem a nézőtéren, gyönyörködve a szabad lelkük szárnyalásában, ami a sportolásukban, a mozdulataikban, a versenyzési stílusukban manifesztálódott... Remélem, mindegyikük meg fogja találni majd a hivatásában, a kapcsolataiban is ezt a szárnyalási lehetőséget!