Arról, hogy mi a fontos

Valószínűleg a saját tehetetlenségem miatti meghasonulás okozta, hogy az utóbbi időben sokat háborogtam - leginkább a tanárok helyzete miatt. Ilyenkor egyrészt örömmel tölt el, hogy van még bennem tűz és lelkesedés (vagy csak indulat?), másrészt viszont ennek a vége általában csak megkeseredés és kiábrándultság lesz.

A múlt hét valahogy az elengedésé volt. Két hét betegeskedéssel vegyes home office után mentem vissza dolgozni: beteg kollégákat helyettesítgettem, alapjában véve én osztottam be a helyettesítéseket, adatokat szolgáltattam a szakképzési centrum felé... de nem akartam világot megváltani, és az sem zavart, hogy más sem fogja.

És buszoztam. Csütörtökön reggel már ezt is tudtam azzal a jóleső érzéssel tenni, hogy milyen környezettudatos vagyok, hogy tömegközlekedem - miközben a hegyre való gyaloglás és az étkezésem némi racionalizálása következtében szerencsére (vagy inkább Istennek hála) egyre kisebb tömeget közlekedtetek magammal...

Pénteken útban a villányi óráimról meglátogattam kedves barátnőmet Egerágon, és azzal a nyomasztó érzéssel indultam tőle hazafelé, hogy neki kell otthon látnom a nagytakarításnak, hisz megígértem a fiúknak, hogy tarthatnak nálunk egy barátjuknak szülinapi bulit. Lehangolt, hogy tudtam, nem fogok úgy elkészülni, hogy elérjem az esti 6 órást buszt, amivel Virágékhoz akartam menni Kiskorpádra - mert megegyeztünk a fiúkkal, hogy elmegyek otthonról. Fogalmam sem volt, hogy hogy adom vissza Sára autóját, amivel pénteken kisegített... Nyamvadt voltam, nyűgös, fáradt, enervált.

Így léptem be a lakásba. Leesett az állam: a nappali elpakolva, az asztalon semmi nyoma a jegyzethalmaimnak, a kanapé betolva, a szőnyegekkel együtt kiporszívózva. Elmosogatva. Dani mindent elrendezett, ami rám várt... Akkor már edzésen volt. Azt mondják, az anyai áldásnak nagy az ereje. Áldja meg az Isten a jóságát - csak ez szakadt ki akkor belőlem.

Azonnal hívtam Gábort, merre van. Mivel tudtam, hogy így van lehetőségem elérni a buszt, csak vissza kell vinnem Sára autóját, meg akartam kérni, hogy segítsen ebben. Nem háborgott, bár edzésen volt, hanem csak annyit kért, ne magyarázkodjak, hanem mondjam, hova, hányra menjen. Miközben beszéltünk, láttam, hogy Sára keres. Visszahívtam. "Anyukám, csak azt akarom mondani, hogy vidd el az autómat, nekem nem kell a hétvégén, arra gondoltam, ne kelljen buszoznod, menjél azzal nyugodtan."

Én tudom, de akkor megint kézzelfoghatóvá vált számomra: márpedig csodák vannak. És igen, most úgy hívták őket, gyerekek. Az ééééén gyerekeim. 🙂

Hálás vagyok. Danival német irodalmat tanultunk a héten, matekot is gyakoroltunk. Végre nem az volt bennem, hogy mennyire semmi vagyok, hogy még a takarítást is a fiamnak kell helyettem megcsinálnia, hanem az, hogy itt van egy egészséges lelkületű fiatal felnőtt, aki tudja, hogy mindenkinek meg kell tennie, ami tőle telik, és aki azt is tudja, hogy a szeretet az, amikor áldozatot hozunk a másikért. Biztos vagyok benne, hogy ő sem dolgozott nagyobb lelkesedéssel, mint én tettem volna. De neki fontos volt, hogy rend legyen, és megcsinálta. Nem tudom, mert nem beszéltünk róla, és valószínűleg ő nem is hezitált ezen, de talán benne van az, hogy a héten én segítettem őt, tegnap pedig neki volt erre lehetősége.

Vagy Sára... aki senkinek nem adja oda az autóját. Mikor rászorultam, én is azt szoktam érezni, hogy nekem sem szívesen. És tegnap kérés nélkül, a semmiből, magától...

Lehet erre azt mondani, hogy ez így természetes. És azt mondom, jó annak, aki ezt így éli meg. De én olyan sokáig éltem abnormálisan, hogy hiába tudom ezeket a dolgokat elméletben - megélni... az az igazi...

És ilyenkor tudom, hogy ez a fontos. Hogy ilyen gyerekeim vannak. És nem a pártoskodás, a másik mocskolása, az őttés-káttás... Csak ez. Hogy menjünk haza, és öleljük meg a családunkat!